Izil tornyától egyenesen az Elátkozott oázishoz vezet útjuk. A mérgező, mocsárszerű egykori tavacska partján megfáradt, világtalan öregemberbe botlanak. Barátságosan közelednek az idős utazóhoz, ő pedig óvva int az oázis vizétől, mivel annak ereje "az áldottra átkot, az átkozottra áldást hoz". Ennek hallatán merítenek egy kulacsnyit a mocsárból, ám azt gondosan elteszik felszerelésük közé. A szelíd aggastyán, Zerfain szívesen folytatná velük az utat, mivel ő is Gardam függőkertjét keresi.

Fél órát sem ügetnek és elérik a ködbe burkolózó romokat. Furcsa kiáltások, csonthalmok és füstszerű pára lepi be a függőkert maradványait. Naplemente utáni fényviszonyok között lelnek rá egy értékesnek tűnő kardra, ám annak birtokba vételével azonnal mozgolódni kezdenek az élettelen testek. Zerfain, az egyik élőhalottnak tűnő alakban felismerni véli egykori bajtársát és arra kéri - sőt követeli - Nioraht, hogy adja vissza nekik az ezüstös kardot. Némi ráhatással, de az Arel papnő enged a már láthatóan nem evilági teremtmények óhajának és, amint vissza adja az ereklyét, elégedettségüknek hangot adva, felszabadulnak átkuktól és porrá lesznek. A csapat magához veszi a kardot és visszalovagol Ezmielbe.

Ennok gyógyfőzettel kínálja őket, aminek mellékhatására Tar alaposan lerészegedik, de így is ellenáll Ferdzsal kísértésének. Antarr leginkább Khalid Kadzsi szavaira kíváncsi, aki megerősíti, hogy az Izili tornyában látottak kapcsolatban állnak a dzsadok legmagasabb szintű rúnamágiájával, és a Sogront imádók szektájával is. Alaposan megvitatják tapasztalataikat végül úgy döntenek, hogy az egykori Ezüst bányát jelölik ki úticéljuknak.