Egy széles völgyön át vezet az út, a facsoportokat és füves mezőket felváltják a száraz bokrok és a kőkemény sárgás, szikkadt, repedezett föld. A szekerek sokkal erősebben zötykölődnek, sokat káromkodnak a kocsisok. Keselyűfélék vijjognak a magasban, majd ahogy a völgy túlsó oldalára érkezik a a karaván, szemük elé tárul a tengerszerűen elterülő fehéres-sárgás homoktenger.

Az utolsó növényzettel rendelkező kis dombhalom mellett táborozik le a csapat, Marghan Mezején. A dombot kövek kerítik körbe, négy méterre helyezkednek el egymástól az egy-két láb magas sziklák, amikre különféle nyelveken véstek fel szövegeket és rúnákat. A dzsadok ledobják magukat a sziklák árnyékába, tábortüzet raknak. Láthatóan biztonságban érzik magukat. Ferdzsal megkéri Tart, hogy segítsen a szekerek helyreállításában, majd mindenki a tűz köré gyűlik. Niorah kölcsönkéri egyik útitársa lantját és egy szomorú gorviki balladába kezd bele. Ennok csodálattal hallgatja, közelebb húzódik a papnőhöz. Antarr, Hisszamtól érdeklődik Marghan Mezejével kapcsolatban, majd tanulmányozni kezdi a rúnákat, amikről kiderül hogy minden bizonnyal igen erős mágikus védelmet biztosíthatnak. Beesteledik, s miután jóllaktak, mindenki leheveredik a kellemesen hűs fűbe. Ennok Niorahoz húzódik, Tar pedig a kövek gyűrűjén kívül könnyít magán. Ferdzsal követi a barbárt, majd nagyon gyorsan egymáson találják magukat. Ferdzsal sosem tapasztalt gyönyörben részesíti a barbárt, miközben igen komoly fájdalmakat okoz neki. A barbár vértől csöpögő mellkassal, elégedetten dönti hátát a sziklának.

Néhány perc múlva a barbár lábdobogásra figyel fel, sötét alakok egész csapata bukkan fel a távolban. A karaván tagjai behúzódnak a  védelmet biztosító rúnakövek gyűrűjébe, ám a támadók az egyik sziklát megmászva, beözönlenek a táborba. Antarr felméri a helyzetet, míg Niorah az íjával, Tarr pedig a csatabárdjával száll szembe a haramiákkal. Sikerül megfutamítani a banditák vezérét, hála az Arel pap nyílzáporának, Antarr "tüziijátékának" és Tar önfeláldozó mészárlásának. Néhány katona súlyos sebet kapott, egy bele is halt a rajtaütésbe. Bizalmatlanság telepszik a táborra, Antarr megvizsgálja a sziklát, ahol a rúnák hatását semlegesítő vérmágia jeleire bukkan. Niorah megerősíti, hogy az este folyamán Tar és Ferdzsal ennek a sziklának a  tövében élvezték egymás társaságát. Ennok is döbbenten áll a történtek előtt, hisz nemegyszer járt már Ezmielben, s e sziklák ölelésében mindig békében hajthatták álomra fejüket. Reggelig őrt állnak, Ferdzsal különleges balzsama segít Tar sebeinek regenerálódásában. Antarr óvatosságra inti társait, de Niorah-val egyetértenek, hogy amíg Tar Ferdzsal közelében van, talán nagyobb biztonságban lesznek.

Reggel továbbindulnak, a kirepedezett föld mintha mesterséges útként vezetne végig a homokos terepen, föl-le süllyed az út, szép lassan kiegyenesedik. Észak-északkeleten magas hegyek jelennek meg, de lehetetlen megállapítani, hogy valóban ott állnak, mivel a távoli horizont úgy remeg, mintha állandó földrengés lenne a messzeségben. A karaván bőven naplemente előtt megérkezik Ezmielbe, de lelombozó látványt nyújt az egykor szebb napokat látott birtok. A homok már félig betemette a főépületet körbeölelő falakat, az udvar közepén álló szökőkút medencéjét világosbarna föld tölti meg. A helyőrség tagjai nagyon megörülnek a várva-várt szállítmánynak és erősítésnek, rögvest besegítenek a sérültek ellátásába és a szekerek kipakolásába. Amíg a karaván tagjai egyeztetnek és híreket cserélnek, Ennok körbevezeti a kalandozókat a birtokon.